Mikor péntek délután, egy hosszú munkanap végén elcsigázva szálltam fel a buszra többedmagammal, és összepréselve elindultunk, már előre utáltam az előttem álló egy órás zötykölődést, és folytonos fékezést a délutáni csúcsforgalomban. Akarva-akaratlanul hibásokat kezdtem el keresni. Hogy miért vagyunk mi ennyien egy buszon, miért pont én nem tudok leülni, miért lépnek a lábamra, és hátulról miért lökdösnek folyamatosan. Legnagyobb megdöbbenésemre furcsa gondolatok kezdtek belőlem előjönni, és megijedtem.
Arra gondoltam, hogy azok a sötét bőrű bevándorló munkások, akik a sarokban foglaltak helyet, miért találtak helyet, és miért ők foglalják el a helyeket. Hirtelen őket kezdtem el hibáztatni azért, amiért én nem tudok nyugodtan utazni. Megijedtem, mert mondjuk ki, rasszista szaga volt ezeknek a gondolatoknak. (Még leírni is rossz ezt a szót!) Aztán gyorsan meg is védtem őket, hogy hiszen ők is kifizették a jegyet, és ugyanannyi joguk van a buszon utazni, mint bárki másnak.
De ez az ijesztő gondolat elindult bennem, és azon gondolkoztam, hogy miért őket hibáztatom.
Talán, mert a maslowi piramisban a biztonságérzet sokkal előrébb áll az előítéleteknél?
Talán, mert ha valaki nem érzi magát biztonságban, beindulnak a védelmi mechanizmusok, és olyanokat kezd el vádolni, akik tőle látszólag különböznek? És ez az oka annak, hogy a sötét bőrű bevándorlókat hamarabb kiszúrom, és őket teszem felelőssé az én rossz közérzetemért?
Kezdtem megérteni, hogy mit jelenthetett régebben a rasszizmus. Mikor egy-egy népcsoport büszkén elszigetelődött a másiktól és kiközösített mindenkit, aki különböztek tőlük. Mikor az emberek kimondták azt, amit ma nem szabad kimondani. Mert ez ma is létezik, csak tabu róla beszélni. Pedig amíg nem beszélünk róla, addig nem is lehet megérteni, hogy miért történik, milyen érzés lehet a másik félnek, és hogy milyen következénye lehet.
Manapság egyre-másra nőnek ki a földből a hivatásos utazók, akik járják a világot, tudósítanak távoli világokról, és a kulturális elfogadásról írnak. Legfeljebb egy-két hetet töltenek el egy helyen, majd továbbállnak. A hotel személyzetével érintkeznek, lefotóznak pár helyit, és leírnak öt tippet arról, hogy mit lehet arrafelé csináli. Pont a lényeget nem látják. Nem érintkeznek a helyiekkel, nem ütköznek velük, nem érzik meg a kultúrájukat. Pár hét amúgy sem elég egy kultúra megismerésére. Az, hogy valaki sokat utazik, nem jelenti azt, hogy képes befogadni más kultúrákat, és elfogadni más embereket. Az sem biztosíték, hogy több, mint harminc országban jártam, négy kontinensen. És akkor mi van? Vajon hitelesek ezek az utazók, mikor kultúrákról írnak? Nem hiszem.
Vajon mi hitelesek vagyunk, mikor azt mondjuk, hogy nincsenek előítéleteink? Éltünk már olyan környezetben, ahol minket közösítettek ki, vagy ahol a másikat hibáztattuk azért, hogy nekünk rossz napunk volt? Ma is sokan hangoztatják, hogy nincsenek előítéleteik, mert ezt kell mondani, de tegye fel a kezét, aki nem közösített már ki másokat?
És akkor itt van Argentína. Élnek itt barna bőrű bennszülöttek, ovális arcú spanyolok, göndör hajú olaszok, és második világháborús szőke bevándorlók. Van itt minden, de mégsincs kiközösítés, hiszen mindenki máshonnan érkezett. Itt nincs előítélet, mert nincsen értelme. Én tőlük fogom megtanulni, hogy a saját rossz napomért csakis magamat tudom hibáztatni... és bocsánatot kérek azoktól a bevándorlóktól, akikre a buszon úgy megharagudtam.
