A Királyok és a legek szürke városa: Lima

Minden egy repülőjegy akcióval kezdődött, és egy hónap múlva már a limai repülőtér felett keringett a gépem leszállásra. Alattam sűrű felhőréteg húzódott, és az Andoknak csak pár csúcsa látszott ki. Kíváncsian vártam, hogy vajon milyen világ terül el ez alatt a vastag dunyha alatt. Ez a világ pedig egészen sok érdekes dolgot tartogatott nekem a következő két napban.

Lima története már alapításakor megpecsételődött, ugyanis a spanyol hódító, Francisco Pizarro jól elnézte a helyet. 1535. január 18-án alapította Lima városát, csodás napsütésben, ragyogó időben. Azt valószínűleg csak ezután vette észre, hogy februárban a nap eltűnik, és következõ januárig elő sem bújik. Limát szinte egész évben vastag felhőréteg vonja be. A várost ezért La Gris-nek becézik, amely szükrét jelent. Az ég színét a szamár hasához is szokták hasonlítani. Annak ellenére, hogy állandóan felhős az idő, az eső csak ritkán esik, akkor is csak némi szitálást lehet érezni. A várost alapításakor még Ciudad de los Reyes-nek, azaz Királyok Városának hívták, és sokáig ez volt az amerikai kontinens legfontosabbnak, és egyben leggyönyörûbbnek tartott koloniális városa. Csak akkor kezdett el hanyatlani, mikor az európai kontinenshez sokkal közelebb a spanyolok megalapították a mai Buenos Aires elődjét.

Mielőtt ide utaztam volna, sok rémtörténetet hallottam, hogy sok a rablás és a fosztogatás. Ez nem is meglepő, hiszen a Pizarro által vezetett véres koloniázáció óta Lima egyik legsötétebb időszaka nem is olyan régen ért véget. 1980-ban, mikor az 1964 óta tartó katonai diktatúra után először írtak ki szabad választásokat, a Fényes Ösvény maoista szellemiségû csoport a választások bojkottjára szólította fel az embereket, és gerillaharcokba kezdett az ország területén. Az először csak a kis falvakban szerveződő akciók a 90-es évekre elérték a fővárost is. A véres mozgalom ellen a harcot a japán származású perui miniszterelnök, Alberto Fujimori vette fel, akinek sikerült rendet tennie, de ironikus módon a terrorizmus felszámolása során szedett ártatlan áldozatok miatt jelenleg ő is börtönbüntetését üli. Ennek ellenére vendéglátom, Carlos elmondta, hogy az emberek megmentőként tekintenek rá. Még Carlos is emlékezett azokra az időkre, mikor éjfél után csak fehér zászlót lengetve lehetett kimenni az utcára. Zászló hiányában az embert szó nélkül lelőhették a rend őrei. Még ma is van egy kis szorongás az emberekben Lima biztonságával kapcsolatban, ezért a turistáknak is azt ajánlják, hogy ne a történelmi városközpontban, hanem a sokkal modernebb Miraflores városrészben szálljanak meg. Én is így tettem, és másnap  reggel innen indultam el felfedezni Limát.

Lima legrégebbi műemléke, a főtéren álló bronz szökőkút

Peru legfőbb turista látványossága egyértelműen a Machu Picchu. Ezért a legtöbb turista ki sem jön a limai repülőtérről, hanem egyenesen Cuscóba tart. Talán azért, hogy felhívja magára a figyelmet, Lima szeret a legelképesztőbb rekordokkal kitűnni és már az első napon záporoztak rám ezek a legek. 1551-ben például itt alapították meg az amerikai kontinens első egyetemét, de itt található a világ legnagyobb, közparkban található szökőkút komplexuma, a Parque de la Reserva is. Ha nem is legelső, de érdekes adat, hogy nyolcmillió lakosával Lima a világ második legnagyobb, sivatagba épült fővárosa Kairó után. Az egyik idegenvezető még azt is megkockáztatta, hogy Lima a dél-amerikai kontinens egyetlen, tengerparttal rendelkező fővárosa, bár ez a kis túlzás az uruguayi Montevideóval megdőlni látszik.

Lima központja a UNESCO világörökségének része, és a limaiak ezt komolyan is veszik, mert nagyon szépen karban vannak tartva a koloniális házak, a tipikus fából készült erkélyek és a különös gonddal faragott homlokzatok. A főtéren, a Plaza de Armas-on található az önkormányzat épülete, a Kormánypalota, a földrengésekben megtépázott limai Katedrális, az érseki palota és a város legrégebbi műemléke, az 1651-ben öntött bronz szökőkút. Innen a következő állomás a közeli San Cristobal hegy volt.

Az érseki palota és a limai Katedrális

Míg idegenvezetőmmel, Javierrel arra vártunk, hogy megteljen a kisbusz a San Cristobal hegyre, addig ő arról az 1970-es, 8-as erősségű földrengésről mesélt nekem, mely az ország történetének leghatalmasabb és legtöbb áldozatot követelő földrengéseként van számon tartva. Ő csodával határos módon csak azért élte túl a katasztrófát, mert édesanyja aznap olyan vastagon bugyolálta be a pólyába, hogy az összeomló ház fala alatt nem sérült meg. Édesanyja még ma is őrzi azt az öngyújtót, melyet a felmentő amerikai katonáktól kapott éjjelre, ő ugyanis nem akarta elhagyni a falvat, amíg férje vissza nem tér. Bár Chilét sokkal több földrengés súlytja mint Perut, törvény írja elő, hogy minden épületnek ki kell jelölnie egy földrengésbiztos pontot, ahova katasztrófa idején húzódni kell. Ezt egy S betű jelöli, általában valamelyik főfalnál.

A San Cristobal hegy a városra és tengerpartra néző panorámát ígért volna, ha nem lett volna az az állandó köd. A hegy tetején dolgozó vécés néni is készségesen igazított útba, mikor ártatlanul azt kérdeztem tőle, hogy a nagy ködben melyik irányba pásztázzal Lima főterét. A néni szabadkozott, hogy ő nem idevalósi, de kedvesen a közelben cirkáló biztonsági őrhöz irányított. Azt nem tudom, hogy ő idevalósi volt-e vagy sem, de segítőkészen belemutatott a homályba, ahol sikerült felfedeznem Lima főterét.

Koloniális erkélyek még ma is nagyon jó állapotban

A szürkeség mellett a másik dolog, ami szembetűnt, az a tisztaság volt. Azt hallottam, hogy Peruban minden munkakürre külön embert foglalkoztatnak, ezért alacsony a munkanélküliség, és az is biztos, hogy minden el lesz végezve. Azt nem tudom, hogy minden utcához tartozik-e utcaseprő, de a helyi kisbuszok személyzete például két főből áll. Van a sofőr és van az a fickó, aki az ajtóban állva, a buszmegállóhoz közelítve torkaszakadtából ordítja a busz útvonalát, utasokra vadászva. Jegyet oszt és ha megkérjük, még arra is figyelmeztet, hogy hol kell leszállni. Lima egyik forgalmas sétálóutcáján, a Jirón de la Uniónon a bolti eladókon kívül hivatásos animátorok dolgoznak az üzletek előtt, akik komplett showműsort penderítenek az utcára, sorolják az aznapi akciókat, zenét játszanak és csalogatják be a nagyérdeműt. Rendőrrel is szinte minden sarkon találkoztam, éppen egyikük intette le nekem a buszt Mirafloresben.

Mikor a városközpontban sétálgattam, két perui fiatal jött oda hozzám, hogy készítenék-e róluk fényképet. Pár perc erejéig szóba elegyedtünk, majd mindenki folytatta városnéző programját a saját irányába. Délután már hazafelé tartottam, és éppen a szállásom környékén lődörögtem egy közeli parkban, mikor teljesen véletlenül észrevettem ott egyiküket, Rafaelt. Éppen neki sem volt dolga, éppen nekem sem, és éppen sötétedett, ezért kitaláltuk, hogy együtt elmegyünk megnézni azt a közeli parkot, ahol a világ legnagyobb szökőkút komplexuma található. Ahogy a nap lemegy Limában, úgy gyúlnak ki a hatalmas parkban elszórt megannyi szökőkút fényei. 

A Parque de la Reserva a világ legnagyobb közparki szökőkút komplexuma

 Vannak itt pirosak, sárgák, kékek, gúlák, vízoszlopok, árkádok. Lehet alá, fölé, mögé menni, és a gyerekek örömére vannak a játékos pajkossággal hol itt, hol ott kilövő szökőkutak. A legnagyobb szenzációt viszont az a szökőkút jelentette, amely zenére adott elõ koreográfiát. Az esti show éppen kezdődött, és a zenés koreográfia fényjátékot és a vízoszlopra kivetített animációt is kapott. Ezen az estén Peru régióinak néptáncait vetítették fel a vízre, és kísérõm, Rafael éppen antropológiát tanult, úgyhogy az előadás közben rengeteget magyarázott a néptáncok jelentésérõl és az öltözékekről. 

Második reggel vendáglátóm, Carlos elvitt megnézni a Huaca Pucllanát, mely egy agyagpiramis Limán belül, a Miraflores városrészben. A hely neve a quechua pucllay szóból származik, mely játékot jelent, és amely utalhat a komplexum rítuális játékokra fenntartott szerepére. I.sz. 200 és 700 között itt volt ugyanis a limai kultúra egyik fontos ceremoniális és adminisztratív központja. A hatalmas komplexumról sokáig azt hitték, hogy domb, majd mikor a város terjeszkedése miatt elkezdték lebontani, akkor fedezték fel a földréteg alatti szinteket. Állítólag a mai napig nyúlnak részei a már beépített területek alá. A piramis egészen érdekes módon alakult ki, ugyanis míg a legtöbb kultúra általában a földdel teszi egyenlővé az elődök építményeit, addig a limaiak mindig új szinteket húztak fel az előzőekre, betömve az alsóbb emeleteket. Egy új szint felhúzásánál pedig 25 év körüli, 150 centiméter magas, gyermekes lányokat áldoztak, akik a termékenységet szimbolizálták. Az új szint magasabb volt, és sokkal istenibbnek tűnt. 

Ebben a magasztos hangulatban Carlos kipróbáltatta velem a rágóízű Inka Kólát, melyet azóta már a Coca Cola is megvett, mert nem tudták saját nedűjükról a kólára átszoktatni a peruiakat. Ebéd közben Carlostól azt is megtudtam, hogy csak a délelőtti órákban tanácsos tengeri herkentyűket enni, mert csak akkor friss a reggel kifogott hal.

A Huaca Pucllana romjai

Délután megnéztük a tengerpartot, a Costa Verdét. Februárban Carlos szerint itt pezseg az élet, most viszont a horizont ködbe veszett és csak egy-két eltévedt szörfös kanyargott a habokban. A sétát a koloniális Barranco városrészben folytattuk. A kis, színes házairól ismert kerületben egyre több bár nyitja meg kapuit és a hely felkapott a fiatalok körében. Itt található a sóhajok hídja is, de a történet messze nem olyan romantikus, mint a velenceié, itt szimplán egy lélegzetvétellel kell átkelni a hídon ahhoz, hogy teljesüljön a kívánságunk. Ez a nap számomra hamarabb befejezdött, mert másnap hajnalban indult a gépem Cuscóba. 

Cuscóból visszatérve a Limában töltött utolsó napomon az időmbe még belefért a San Francisco templom katakombáinak meglátogatása. Meglehetősen bizarr látogatás volt több szempontból is. Egyrészt, mert bár a templom és a kolostor gyönyörően fennmaradt festményei és faragványai lélegzetelállítóak voltak, a levegőben végig ott lebegett az az izgatott várakozás, amiért titkon mindenki jött, hogy megpillanthassa a katakombákból kikukucskáló csontvázakat. Ehhez a gyermeki várakozáshoz pedig az idegenvezetők is előzékenyen asszisztáltak, és mindenféle, váratlanul elejtett morbid viccekkel fokozták a közönség várakozását. Csak idegenvezetővel lehet a kolostorba belépni, ezért nincsenek ellógó turisták, mindenkinek végig kell mennie a kijelölt szobákon ahhoz, hogy az út végén teljes katarzisban, az idegenvezető sarkában végre beléphessen a templom alatti kriptákba. A romantikusan megvilágított katakombákban pedig a csontok virágformában vagy kedves sormintába rendezve fogadtak minket.

A San Francisco templom belülről sokkal izgalmasabb titkokat rejt

Összesen szűk három napom volt a perui fővárosra, és utólag visszagondolva örülök, hogy nem hagytam ki. Azért persze annak is örültem, mikor a gépem hazafelé menet kiemelkedett a felhők közül és megláttam a napot.


A Limáról szóló cikket az Origón itt olvashatod.

 
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd a történeteket a postaládába kapni, akkor iratkozz fel a hírlevélre itt, vagy gyere a Facebook oldalra beszélgetni itt .